Történet egy hétköznapi utazásról nem hétköznapi élményekkel és tapasztalatokkal. Egy spirituális kereső hazavezető útja…
(Olvasási idő: 4 perc)
PROLÓGUS
Nemrég történt velem, hogy elindultam a szüleimhez Felvidékre vonattal a Keletiből. Miskolcig 2 órás az IC út, aztán fél órás átszállási idő és még egy óra a határ menti kis falu, ahová el szoktak értem jönni autóval (hazáig még kb. 5-8 perc autóút).
Aznap elég álmos volt a szemem, tudjátok az a fajta, amikor egész nap fáj, húz lefelé. De boldog voltam, hogy végre kiszakadok Budapestről, mert ilyenkor elszakadok mindentől, ami felelősség, gondolkoznivaló – utazás vissza, a gyökerekhez. Ez persze kihívás is lehet, hiszen a gyermeki sebezhetőség állapotában megannyi mélyben szunnyadó érzés, reakció is előjöhet, váratlan pillanatokban – ahogyan a szülői fészek lerántja a lepleket a gyenge láncszemek még csiszolatlan darabjairól.
Kellően felvértezve éreztem most magam, sokat változtam, sok minden változott a családi viszonyrendszeremben. S nagyon igaz, hogy úgy változik a környezetünk (viselkedése), amilyen a mi hozzáállásunk, belső szándékunk… de nem is erről akarok most mesélni, hanem a hazaútról.
Fejezet I: ELTÉVELYEDÉS
A pesti vonatunk sokat késett (így bíztam benne, hogy a másik bevárja, ahogyan az lenni szokott). Leszállva a megpakolt cuccaimmal robogtam tovább a jól megszokott peronra, táblát, kiírást mellőzve felszálltam a kétkocsis kisvonatra, ami szépen el is indult. A fiatal kalauz srác csekkolta a jegyem, én pedig folytattam Tara Brach könyvét a Radikális elfogadásról.
Majdnem egy óra telt el, amikor kinézve az ablakon egy teljesen idegen név köszönt vissza a ködös éjszakában: „Edelény”. Rossz vonatra szálltam… Visszapörgetve a gondolataimban, hogyan is történhetett mindez, rájöttem a figyelmetlenségekre, s hogy szinte 1 órán keresztül nem tűnt fel a téves választás. Két srác ült rajtam kívül a kocsiban, akik szerencsére ismerték a járást és segítettek, hogyan tudok visszajutni. Ez azzal járt, hogy plusz 2 órát utaztam, mire végre teljesen hazajutottam.
Fejezet II: FELESZMÉLÉS
S most következik a lényeges rész: a felismerés utáni ijedtség, meglepődöttség, zavar, megoldáskeresés, kérdőjelek és feltérképezés, a Jelenlét hideg és kijózanító valósága.
Úgy éreztem magam, ahogyan az eltévelyedett érezheti magát, amikor letér a helyes útról. Az elején még talán észre sem veszi, csak megy-megy tovább a rengetegbe, a ködbe, a fájdalomba, a félelembe… s jön a kijózanító pillanat, amikor bekövetkezik a fordulat. Amikor rájön, rossz úton jár. Amikor megáll, mert már nem tud tovább menni a téves úton. Kijózanodik. Aztán vannak a segítők. A gyógyítók, varázslók és mesterek, akik segítenek megmutatni a helyes irányt a vaksötétben – amikor eljött az ideje.
Fejezet III: VISSZATÉRÉS
„Nem azért vagy itt, hogy meghozd a döntést. Azt már meghoztad. Azért vagy itt, hogy megértsd a döntésed okát.” – mondja az Orákulum Neónak.
Amikor felszálltam a visszafelé tartó vonatra, a szívem megtelt bizsergető megkönnyebbüléssel. Senki nem volt a vonaton, csak én és a kalauz. A sötét, ködös éjszakában csak a vonat kattogását lehetett hallani és a hó felcsillanó fehérségét látni az ablakon keresztül az elhaladó falvak éjszakai fényének sejtelmes homályában.
Leszállva az elágazódásnál a sötét puszta közepén (ahonnan majd már a végső állomásra induló vonatra várakoztam) néztem az eltűnő vonat alakját, fényeit, figyeltem zakatolását, ahogyan egyre csak távolodik és eltűnik a sötét éjszakában. Nem volt más körülöttem, csak a hóval borított táj, a sínek és a távolodó pont. Mély kilégzésem izzott a fagyos csendben – a szívemben pedig először csak halványan, majd erősebben és egyre erősebben kivirágzott a Hála……
Ott álltam sötét, jellegtelen alakként a pusztai peronon, megpakolt hátizsákkal a hátamon, laptop-táskával a kezeim között, egyedül a Tarkovszkij-filmbe illő tájban – de a szívem csordultig megtelt Köszönettel és Hálával a vonat iránt, ami visszahozott… A távolban már láttam, ahogyan jön a másik két fénylő pötty értem… értem jön…, hogy fölvegyen és elvigyen, eljuttasson a célig.
Láttam, ahogyan elhaladnak egymás mellett: amikor az egyik elmegy, ami betöltötte funkcióját, küldetését, karmáját, jön a másik, hogy folytathassam az utam a végső beteljesülésig…
Ekkor futott át rajtam az az egyszerű és felemelő felismerés, hogy az eltévedés része az útnak, törvényszerű része…, hogy az eltévelyedés is Dharma, hogy akkor is az Ösvényen vagyok, amikor minden körülöttem olybá tűnik, hogy (végleg) elvesztem. Hogy az Eltévelyedés magában hordozza a Megszabadulást…
„Akkor is az Ösvényen vagyok, amikor minden körülöttem
olybá tűnik, hogy (végleg) elvesztem.”
Fejezet IV: HAZAFELÉ
Az új vonaton? Nem jártam még Indiában, de valami ilyesmi lehet! Tele az egy darab lepukkant kocsi, hangos és szagos azoktól, akik a városból igyekeznek hazafelé az esti órákban. Én meg? Mint akit most váltottak épp meg. Kicsattantam az Élet-szeretetétől, az Összetartozás érzésétől ezekkel a vidéki-, alkoholszagú-, cigány- és egyszerű emberekkel, a vonat rozoga, kopott, koszos és csúnya szerkezetével. A Jelenlét gyógyító erejében és (p)illanataiban úszkáltam, mámorító pezsgésben és örömteljes eksztázisban.
Megnyílt számomra egy láthatatlan Kapu, csak én láttam, vélhetően, senki más ezen a vonaton. Ezen a Kapun „hallottam” mindent, „láttam” mindent, amit csak az képes, aki eltévelyedett a Borzalmak Erdejében, majd a Feleszmélés Áldásából visszatalált az Ösvényre és a Jelenlét felszabadító erejével kijutott a Rengetegből. Egyetlen ruhadarabja maradt, az pedig a pillekönnyű Bizodalom, hogy a vonat hazaviszi.
Szeretettel: Enikő
